Istenhegyi Géndiagnosztikai Centrum

A gyermekek kezelése, Kapcsolódó cikkek

IRODALOM Aligha létezik olyan szülő-gyerek kapcsolat, amelyben ne fordulnának elő nehézségek, konfliktusok, még az összességében sikeresnek mondható felnevelkedés során is előadódhatnak komoly válságok is. Ezekben az esetekben a probléma valamelyik fél vagy a helyzet kimenetele szempontjából különösen kockázatosnak vagy kártékonynak bizonyul: a feltételek az esetek nagy részében azonosak azokkal, mint amikor a gyermekek kezelése szülő, a gyerek vagy a környezet úgy érzi, hogy szükség van a külső beavatkozásra.

Am előfordulhat, hogy a szülő és a gyerek közötti meg nem értés, konfliktus, a szülő nem megfelelő bánásmódja csak évek múlva, a gyerek függőségének megszűnése után kerül felszínre. Vagyis a nevelési nehézségek kialakulásában valamennyi, a nevelés feltételrendszerét alkotó résztvevő — a szülő, a gyerek, a környezet — szerepet játszhat és játszik is.

Sok tekintetben szemléleti kérdés, hogy hol keressük a probléma gyökerét, egyszersmind az is, hogy hogyan vélekedünk a felelősség kérdéséről. Már a pszichológia keletkezése, az egyéni viselkedés szisztematikus tanulmányozása előtt sem volt kétséges, hogy a gyerek tulajdonságai, viselkedése a gyermekek kezelése alakítható korlátlanul, de az nem kérdőjeleződött meg, hogy a szülők feladata bizonyos nevelési célok kitűzése és az elérésükre való törekvés, és megvalósulásukért többé vagy kevésbé felelősek is.

a gyermekek kezelése

E célok meghatározásában természetesen nem csupán az egyének és saját törekvéseik játszottak szerepet: az elmúlt mintegy másfél évszázad értelmiségi és politikai elitje nem kételkedett a modernizáció által előtérbe állított értékek érvényességében és a társadalmi haladásban.

A nevelési célok meghatározása nemcsak az értékek bizonytalansága miatt vált egyre nehezebbé, hanem azért a gyermekek kezelése, mert a jövő nehezen belátható.

GYERMEKEK A gyermekkori inkontinencia kezelése A gyermeke számára fontos támogatás és megértés, valamint a rendszeres vécére járás és az egészséges étkezési, ivási és alvási rendszer kialakítása mellett sokféle megoldás és kezelési lehetőség segíti az inkontinencia kezelését.

Ezzel párhuzamosan nemcsak egyre gyakoribb a nevelési nehézségek felbukkanása, hanem a diagnózis és a megoldási lehetőségek is bizonytalanabbá váltak. Miért irányíthatatlanok a gyerekeink? A szerző, P. Azerrad gyermekpszichológus járványnak nevezi a 6 éven aluli amerikai gyerekek körében mutatkozó nevelési problémákat: az indulatrohamokat, az agresszív szófogadatlanságot, az a gyermekek kezelése és az arroganciát.

A szerző szerint ezek a problémák inkább jellemzőek az amerikai, mint a nyugat-európai országok gyerekeire.

a gyermekek kezelése

Az okok között ugyan szokták említeni a televíziót, az egészségtelen táplálkozást, a környezeti károsodásokat, ám a szerző elsősorban a népszerű gyermekpszichológiai könyvek által képviselt gyermeknevelési kultúrát okolja.

Ezáltal azonban voltaképpen megerősítik azt, amit inkább korlátozni kellene. A gyerekek más helyzetekben is előnyökhöz juthatnak szokatlan, a környezetet a gyermekek kezelése viselkedésükkel. A pszichológus Debbie, egy ötéves kislány példáját idézi. A kislány minden éjszaka felébresztette szüleit, és arra panaszkodott, hogy egy nagy bogár és egy félelmetes oroszlán ijesztgeti.

A kislány hamarosan minden ismerősnek beszámolt éjszakai kalandjairól, ezáltal a figyelem középpontjába került. A szerző a józan tanács mellett, hogy a szülők kezeljék értékük és mértékük szerint a gyerekek tüneteit, a büntetés helyes módjára is javaslatot tesz.

A kisgyermek fejlődése a harmadik életévben - Istenhegyi Géndiagnosztikai Centrum

A széles körben alkalmazott büntetés, a time out, melynek során a gyereket kiküldik a közös helyiségből, nem hatékony — írja a szerző —, mivel a gyerek a saját szobájában tévét néz, zenét hallgat, és kiválóan érzi magát. Azerrad javaslata, hogy a szülő ültesse a gyereket egy székre, a fehér fallal szemben, és tartsa ott legalább három percig, anélkül hogy megmondaná, meddig fog a büntetés tartani.

Arról nem ír a szerző, mit tegyen a szülő, ha a gyermek esetleg nem kívánkozik önként a fehér fallal szemben a székre ülni. A nevelési problémák tömeges felbukkanása, mint a posztmodern gyermekfelfogásról szóló fejezetben olvasható, polarizálta a gyerekek helyzetére vonatkozó értékeléseket: a jelenlegi gazdasági-társadalmi fejlemények bírálói szerint a modernizációs gyermekeszményeknek megfelelően továbbra is fenn kell maradniuk a gyerekek védelmét, különleges helyzetét biztosító intézményeknek — vagy újra létre kell hozni őket.

Az utóbbi, az aktuális társadalmi történéseket a gyermekek kezelése értékelő felfogás mellett a világgazdaságban hatalmas súllyal szereplő orvosi és gyógyszeripar is hozzájárult, hogy a gyermekkori fejlődési és nevelési zavarokat — akárcsak a felnőttek frusztráltságát és kellemetlen közérzetét — a szakmai és nyomában a laikus közvélemény egyre inkább orvosi-egészségügyi problémaként, diagnosztikus kategóriákban értelmezze.

Az első fejezetben ez utóbbi megközelítés, illetve néhány jellegzetes tünetcsoport kritikai értékelésére térünk ki hiperaktivitás, depresszió. Végül az utolsó fejezetben a családok életében előforduló súlyos válsághelyzetek válás, betegség, halál stb. Ha az adott zavart a normalitás-abnormalitás paraziták hogyan lehet megszabadulni, ha helyezzük el, ez a cselekedet orvosi a gyermekek kezelése előtérbe kerülését jelenti a normatív, erkölcsi alapú vagy jogi minősítéssel szemben.

Ez azonban az esetek nagy részében csak látszat. Feltehetően az emberi viselkedésben van egy csaknem egyetemes határ: a súlyos tudatzavart, a belátás képességének hiányát a kultúrák többsége abnormálisnak minősíti. A gyermekek kezelése normalitás, az egészségesség megítélésének kevésbé szélsőséges eseteiben azonban éppen úgy szerepet játszik a közösség értékítélete, mint a jogi vagy erkölcsi minősítésben.

Hosszasan sorolhatnánk azokat a viselkedésformákat, amelyek akár néhány évtizeddel ezelőtt is teljes mértékben kimerítették volna az abnormalitás kategóriáját, ma viszont hétköznapi jelenségnek számítanak.

Vagyis illuzórikus az a nézet, hogy akár a modern pszichológiai diagnosztikai eszközök, akár a terápia átfogó megoldást kínálna az egyének és a közösség kisebb és nagyobb konfliktusaiban.

A normalitás megítélésében a fent vázolttal gyökeresen ellentétes törekvés is felbukkant, mégpedig elsősorban gyerekek fejlődésével kapcsolatban, egy új tudományágban, a fejlődési pszichopatológiában. E megközelítés azt emeli ki, hogy a normalitás és az abnormalitás között folyamatos az átmenet, vagyis nem vesz tudomást arról, hogy e kettős kategória-rendszer csak úgy értelmezhető, ha logikailag kizárják egymást.

A fejlődési pszichopatológia képviselői többek között szorosabbra igyekeznek fűzni a kapcsolatokat a nevelés és a pszichiátria között, azon az alapon, hogy e két tudományág csupán más konceptuális keretet használ azonos jelenség, a pszichológiai fejlődés vizsgálatánál Sameroff A fejlődési pszicho- patológia megközelítésére a gyermekkori pszichológiai zavarok ismertetésénél még visszatérünk.

Itt csupán arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy a teljes folyamatosság feltételezése a normalitás a gyermekek kezelése abnormalitás között voltaképpen kiüríti és használhatatlanná teszi e fogalmakat: a normalitásnak semmi értelme nincs, ha nem jelent minőségileg mást, mint az abnormalitás.

Ranschburg három fő szempontot jelöl meg a normalitás-abnormalitás határainak kijelölésében. Alapvető a társadalmi-kulturális normák szerepe. Az emberi közösségek meghatározott elvárásrendszerrel bírnak arra nézve, mi tekinthető elfogadható magatartásnak, és mi az, ami normasértő az élet különböző területein.

A normalitás legalapvetőbb kritériuma tehát, ahogyan a név is mutatja, hogy megfelel-e a normáknak. Ranschburg ugyanakkor arra hívja fel a figyelmet, hogy önmagában a normának való Helmint elleni készítmények emberi felhasználásra vagy meg nem felelés ténye nem dönti el teljes egyértelműséggel, hogy a viselkedés abnormalitásnak tekinthető-e.

Nem beszélve arról, hogy nemcsak a normák negligálása, hanem az ellenkezője, a túlzóan, szolgaian konformista, szabálykövető viselkedés is abnormális lehet. Az utólagos vagy komplex értékelés során a szabályszegő viselkedésről kiderülhet, hogy nemcsak ésszerű, de bizonyos értelemben normakövető is: a normák ugyanis nem egyformán fontosak, morális tartalmuk is különbözik.

Másrészt, mint láthattuk, a normák állandósága viszonylagos: a kultúra változásaival együtt változnak az együttélés szabályai, elvárásai is. A normalitás megítélésének így egy újabb nehézsége adódik: a mai világban egyre kevésbé a gyermekek kezelése bármilyen emberi közösség. Így a normák rögzítése, meghatározása is bizonytalanná gömbférgek és allergiák.

A normalitás megítélése — írja Ranschburg a gyermekek kezelése attól is függ, mennyire gyakori egy adott közösségen belül az adott viselkedés. A gyakoriság szempontja bizonyos esetekben szembe is kerülhet a normával: ha a szabályt kevesen vagy senki nem tartja be, akkor a megszegése kevésbé számít abnormalitásnak. Különösen ez a helyzet, ha a szabály megszegésére az egyéneknek van érthető, mások által is belátható indokuk. Egy hétköznapi példával élve: a forgalmas autópályán nem ajánlatos átgyalogolni az úttesten, mégis sokan vannak, akik nem mennek el a legközelebbi felüljáróig.

Bár a veszély oktalan vállalása súrolja az abnormalitás határát, az emberek többsége számára érthető lesz a viselkedés motívuma. Ranschburg arra is felhívja a figyelmet, hogy a pszichometriai eljárások — az intelligenciamérés vagy a személyiség tulajdonságainak mérése — a gyakoriság elvén alapulnak. Amikor pszichológiai mérést végzünk, akkor voltaképpen azt vizsgáljuk, hogy az egyén valamilyen képesség a gyermekek kezelése tulajdonság tekintetében hol helyezkedik el a többi egyénhez képest.

Gyógyhírek

Ha az adott tulajdonság csak az emberek néhány százalékára jellemző, akkor ez lehet az abnormalitás tünete. Az intelligencia megítélésében már nehezebb a helyzet: az igen alacsony intelligenciájúakat nem tartjuk normálisnak, tekintetbe véve, hogy belátó- és a helyzeteket elemző képességük beszűkült. Ezzel szemben az igen magas intelligenciájúakat, akik szintén a társadalomnak csupán néhány százalékát teszik ki, szellemi teljesítményük kapcsán nem szoktuk abnormálisként emlegetni, bár az is köztudomású, hogy a különlegesen intelligens és tehetséges emberek gyakran élnek a gyermekek kezelése viselkednek extravagáns módon, amit a közvélekedés abnormalitásként regisztrál.

A harmadik szempont, amelyet Ranschburg említ, a szubjektív közérzet, adott esetben betegségtudat. Az egyén szubjektív megítélése fontos összetevője a normalitás, abnormalitás kérdésének, nem szabad ugyanakkor elfelejtenünk, hogy a normalitás mint kategória alapvetően és elvileg közösségi természetű. A közösségi jelleg abban is megnyilvánul, hogy az abnormalitás megítélése meg sem születik, ha az adott viselkedésről nem szerez tudomást valamilyen közösség.

a gyermekek kezelése

Az esetek többségében az egyén szubjektív rossz érzése együtt jár a közösség ítéletével, sőt részben abból fakad, hogy az abnormálisan viselkedő érzi: megszegte a közösség szabályait. A megítélhetőséget és különösen a beavatkozás lehetőségét nehézzé teszi, ha az egyéni és a közösségi megítélés különválik. Így például előfordulhat, hogy a külső megítélő abnormálisnak látná a viselkedést, de vagy nem is szerez róla tudomást, vagy legfeljebb groteszknek érzékeli. Számtalan embernek vannak furcsa, mások számára érthetetlen bogarai, a gyermekek kezelése, furcsa szokásai, amelyek a környezetet nem a gyermekek kezelése nem különösebben zavarják.

Ilyen esetben az egyéneknek lehet komoly betegségtudatuk vagy homályos, bűntudatszerű rossz érzéseik. Egy-két gyakori esetet említve, legfeljebb mosolyt gerjeszt, amikor valaki szinte élő személyként kezeli az autóját, furcsa kalapokat hord, vagy nem hajlandó fürdőruhára vetkőzni.

Igaz, e szokásokat felértékelheti, amikor valamilyen kulturális üzenetet tulajdonítanak nekik pl. Franciaországban a kendő viselése az iskolában. Egy másik, bonyolult eset, amikor a környezet szempontjából abnormálisan viselkedő egyén attól függetlenül érzi a gyermekek kezelése kiválóan, hogy esetleg önmagának és másoknak kárt okoz. Ilyen helyzetek alakulnak ki, amikor a nagy társadalmi befolyással rendelkező egyének gátlás nélkül megszegik a közlekedés vagy a közbiztonság szabályait a szubjektív okokból való veszélykeresés eseteiben.

Igen bonyolult és filozófiai-etikai problémákba torkollik a betegségtudat megítélése azokban az esetekben, amikor a betegségnek gyakorlatilag nincs semmilyen, mások által észrevehető tünete vagy következménye, az egyén mégis betegnek véli magát. A fejlett nyugat-európai országok egy részében például a fizetett betegállomány indoka, ha valaki úgy érzi, lehangolt, és nincs kedve dolgozni menni.

Tekintetbe veendő az is, hogy önmagunk megítélésében is közösségi kritériumokat használunk, nincs abszolút mst papillomavírus emberben az önmagunkról való gondolkodásnak.

Kevésbé nyilvánvaló, pedig az a helyzet, hogy a közösségi szempontok már a közérzet megélésénél jelentkeznek: a fájdalom szubjektív elviselhetőségének határai erőteljesen kultúrafüggőek, akárcsak annak megítélése, mi tekinthető a fáradtság olyan szintjének, amely már lehetetlenné teszi a további tevékenykedést. Vagyis az egyének soha nem a külvilág ítéletétől függetlenül határozzák meg belső állapotaikat. Ranschburg említi még az életút vagy különböző szakaszainak sikertelenségét mint az abnormalitás kritériumát.

Ez utóbbi komplex értékelésen alapul, amelyben a fent felsoroltak közül több feltétel is a gyermekek kezelése a környezet értékítélete és az egyéni rossz közérzet.

A gyermekkori inkontinencia kezelése

Megjegyzendő, hogy az egyének szubjektív érzése itt sem minden esetben döntő. Vannak a külvilág szemében sikeres emberek, akik nemcsak boldogtalannak látszanak, hanem tüneteket is produkálnak — a híres emberek, színészek, politikusok körében bőven találkozunk példákkal.

Az galandférgesség másik pólusán, ha az emberek kiszolgáltatottak, és sorozatosan kudarcokat szenvednek el, gyakran fásultság, rezignáció következik be. A normalitás-abnormalitás kérdésének eldöntése a gyerekek pszichológiai fejlődésének a gyermekek kezelése más, bár nem kevésbé komoly problémákat vet fel, mint a felnőttek esetében.

A nehézségek ellenére azonban — a mi meggyőződésünk szerint — szükség van a normális és a patológiás elkülönítésére, és ez lehetséges is. Itt szeretnénk visszatérni azokra az elméleti problémákra, amelyek talaján többek között a fejlődési pszichopatológia keletkezett. Az alapvető kérdés: van-e a fejlődésnek normatív menete? Am nemcsak a mindennapi tapasztalat támasztja alá, a fejlődéslélektan egész tudománya azon a tényen alapul, hogy a fejlődés bizonyos, széles határok, de mégis rögzített keretek között zajlik: adott életkorhoz és környezeti feltételrendszerhez meghatározott tulajdonságok, fejlődési sajátosságok kapcsolhatók.

Igaz, hogy az egyes gyerekek kisebb vagy nagyobb mértékben eltérhetnek az átlagtól, ám ennek megítélése is csak akkor lehetséges, ha rendelkezünk az átlagra vonatkozó mérési, tapasztalati eredménnyel.

a gyermekek kezelése

Ez nem egyéb, mint a fejlődési norma. A szülők, gyermekorvosok, pszichológusok mindig tisztában voltak vele, hogy a fejlődési normák csak bizonyos határokon belül érvényesülnek, mégis intő jel, ha egy fejlődési szakasz túlságosan meghosszabbodik, vagy nem úgy zajlik le, ahogyan a hasonló korú gyerekek túlnyomó többségénél megfigyelhető.