Szakállas szitakötők parazitái, Önkormányzat

Itt a tavasz, március, április, megnyílnak az égi csatornák s fekete záporok zuhognak fekete földeken által, fekete záporok, és mintha monoton fekete kopogásukkal a lelkek láthatatlan zenéjét dobolnák, dobolnák, dobolnák millió és millió láthatatlan dobverővel, oly puhán, oly bensőségesen, ahogy a napfény kopog szakállas szitakötők parazitái csukott pillákon vagy a szerelem zsong a szivekben.

Fekete záporok… Oly édes, langyos zubogás, zuhogás az egész végtelen utca, melyen át hazaérek, oly ringató zubogás, zuhogás, locspocs, parányi csengők lármás muzsikája, oly édes, szapora csilingelés, hogy egészen elszórakoztat és már nem is gondolok arra, hogy csontjaim mennyire fájnak és hogy holnapután esetleg nem lesz mit enni. Csak baktatok, baktatok, akarat és gondolkozás nélkül, nem unatkozva, hanem még az unalomra is érzéketlenül, — óh édes állati érzéketlenség!

És hull, hull az eső, paskolva a lehúzott vasredőnyöket, pattognak a bádogcsatornák és zúgnak a tátott-torkú kanálisok, kalapom karimájáról nyakamba csurog a víz, nem baj, halkan dudorászok, versenyt a zuhogással: Zápor, zápor, éji zápor, márciusi zápor… Mintha egy ködóriás szállna a házak felett: váratlan szélroham.

Aztán csönd.

Csak a zápor beszélget magával. És eszembe jut egy kép: milyen megbékítő, mily emberfölöttien nyugalmas lehet most kettesben, éjbetárt ablak mögött ülni, és hallgatni, hallgatni — a villany lecsavarva — hogy zuhog a fekete éjszakai zápor.

Hogy zuhog!

Csupa édesség tőle szakállas szitakötők parazitái ház, az utca, az egész fekete Budapest! Igy zuhog most a pályaudvarokon is, a külvárosokon, ruganyos mezőkön, szántóföldeken, tavakon, nádasokon, csakhogy még ezerszer édesebben és puhábban, mint e kormos falak között!

Igy zuhog most az összeboruló erdők fekete boltozatán, kivájja a szakadékok köveit a vén és haldokló szakállas szitakötők parazitái gyökerei alól, így vonúl tovább apró idegen falvakon és szakállas szitakötők parazitái városokon át, ahol tompa méltóságban ragyognak a bazalt és ében palotasorok és a járdák pocsolyáit arany tükrökké csiszolják az ívlámpák füzérei, így vonúl tovább a déli narancsligetek és óceánok felé a zápor, az éjszakai zápor, hogy sötét zenéje elöntse a szigeteket, az ijedten tülkölő hajókat és a rőtszemű világitótornyokat, így száll, száll tovább, így száll, száll, száll tovább a végtelenbe az eső, így száll, száll véle a lelkem is, túl minden földi nyomoruságon, föl, föl a kimondhatatlan magasságokba, ahol szétteregetve csillogó, vizszintes síkjaikat végtelen, visszhangzó, iszonyú, fekete éjszakában, végtelen, visszhangzó, iszonyú, fekete boltozatokról győzelmes záporok zuhognak végtelen időkön át!